A falu első ismert neve a középkorban Stara Vea, vagyis Ófalu, ami azt valószínűsíti, hogy lakói a Szlavóniából származó slavinok voltak. Drávasztára neve írásos emlékben először 1327-ben bukkan fel, Ztara néven a János fia Pál de Ztara földesurának nevében, majd 1472-ben Tothstara, 1563-ban pedig Izthara néven fordul elő. Birtokosai voltak a Sztára család, Corvin János, a Perényi család, a sellyei uradalom, a Batthyány család, báró Biedermann, gróf Draskovics Iván. A török hódoltság során lakott magyar faluba a horvátok betelepülése 1720-1744 között történt. Többször érte katasztrófa, 1828-ban árvíz, 1864-ben kolera, 1891-ben tűzvész pusztította szinte teljesen el, de 1965-ben és 1972-ben is meglátogatta a nagy folyó a falut. A 65-ös jelentős károkat okozott, a 72-estől a vízügyesek, a falubeliek és a kiskatonák segítségével meg tudták védeni a falut. A falu lakossága ma jelentős részben horvát anyanyelvűekből áll, magyar szót az utcán, boltban szinte nem is hallani. Egyes falurész-nevek az évszázadokkal ezelőtt, ezen a tájon állt települések neveit idézik. Ilyen a "Viskoc" - ahol a falu régi temetője volt, de valaha itt állt a Viskóc nevű falu. A "Bodony" is egy középkori falu nevét rejti magában. A mai Erzsébet puszta valaha az Endesi puszta nevet viselte, de eredetileg Endesfalva középkori falu nevét rejti magában.

Valaha jól menő, virágzó Termelőszövetkezet üzemelt itt. A Dráva ártér tápdús, laza homokos földjében hatalmasra növő, vastag húsú zöldpaprikák, keréknyi fejű káposzták a tartósító üzemben alakultak külföldön is híressé váló savanyúsággá. A sztárai görögdinnyéket mindenütt szívesen látták. A Termelőszövetkezet és a magánházak istállói, a rétek tele voltak jól tejelő tehenekkel, modern fejőház is épült. Lajostanyán sertéstelep üzemelt. Saját terményszárító segítette a nagy létszámú állatállomány ellátását. Később a falu asszonyainak munkát adó varroda is üzemelt.

Aztán 1963-ban megépült a Sellye-Sztára közti bekötőút, majd 1990-ben a falut Zalátával is összekötötték. Az apró települést utolérte végzete. Ami jó az új utakon bejöhetett, annyi, vagy még több, ugyanezen az utakon el is vándorolt. A rendszerváltás után feloszlott a Termelőszövetkezet, évekig álltak műveletlenül a valaha bő termést hozó földek, rozsdásodtak a nagy értékű gépek, az emberek síró szeme előtt pusztult el valami, aminek talán nem feltétlenül kellett volna megtörténnie... Munkalehetőség nem volt, érthető, hogy a fiatalok egytől-egyik elhagyták szülőfalujukat. Az iskola, - bár horvát nyelven oktattak - templom, a falusi orvos kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megtartsa fiataljait. Továbbtanulni már a megyeszékhelyre, vagy más nagyobb városba kellett menni, elhelyezkedni se lehetett már otthon, tehát nem volt miért visszajönni. Ma nyolc - tíz gazdálkodó család él a faluban, elsősorban dinnye és káposztafélék termeléséből, illetve egy kisebb tehenészet is működik itt.

A házakat viszont nem nagyon adták el. Részben, mert a volt sztáraiak idősebb korukra mégiscsak visszajönnek, hogy nyugdíjas éveiket itt, vagy itt is töltsék, részben, mert az időközben felpörgött élet zajából, bűzéből, idegtépő hajszájából az emberek elkezdtek vágyakozni újra a csend, a béke, a nyugalom felé. S hol lehetne különb helyet találni a teljes kikapcsolódásra, ha nem épp egy ilyen világvégi kicsi faluban? Van községi vízhálózat, a házak többségében már a fürdőszoba is elkészült. Az időseknek talán az alkalmankénti vendégektől származó jövedelem, - még ha kicsike is, de - jól jöhetne. A falusi turizmus igazán még nem fedezte fel magának Sztrárát, de kempingezni, sátrat verni azért már lehet. Bár a Dráva itt épp nagyon meredek parttal kanyarodik, van olyan hely, ahol még csónakra is lehet szállni. Ám mivel ez határterület, ehhez külön engedély kell! (Sétahajózás után érdeklődni lehet: 73/490-027)